Dr. Henry Cloud & Dr. John Townsend: Határaink, mire mondjunk igent és mire nemet?

Bármi lehet határ, ami segít önmagunkat megkülönböztetni másoktól és megmutatja, hol kezdődünk és hol végződünk.

A határok fogalma Isten természetének lényegéből fakad. Isten saját határokkal rendelkező, teremtményeitől független különálló lényként határozza meg önmagát. Felelősséget vállal magáért, amikor elmondja, mit gondol, hogyan érez, mit tervez, mit enged meg, és mit nem, mit szeret és mit nem. Nyilvánvalóvá teszi, hogy ki ő és ki nem.
Isten pontosan meghatározza, hogy mit tart megengedhetőnek. Határozottan szembe áll a bűnnel és engedi, hogy magatartásunk következményeivel szembesüljünk.
Azt akarja, hogy „töltsük be és hódítsuk meg a földet” és vállaljunk felelősséget az életért, amit ránk bízott. Hogy ezt megtehessük az övéhez hasonló határokat kell vonnunk magunk köré.

Felelőséggel tartozunk mások felé, és felelősek vagyunk magunkért.
Sokszor előfordul, hogy az embertársunknak olyan terhet kell hordoznia, ami túl nehéz számára. Nincs elég ereje, forrása vagy tudása, hogy ezt a súlyt elhordozza, és ilyenkor segítségre van szüksége. Ha olyan terhek viselésében segítünk másoknak, amiket egyedül nem tudnának elviselni, Krisztus önfeláldozó szeretetét gyakoroljuk irántuk. Ő is ezt tette értünk. Megtette azt, amit mi egyedül nem tudtunk megtenni: megváltott minket. Ez a mások felé vállalt felelősség.
Mindenkinek vannak felelősségei, melyeket csak ő vállalhat. Ezek a mi saját, személyre szóló „terheink”, melyeket naponta hordoznunk kell. Vannak dolgok, amelyeket más nem tud megtenni értünk.

Az elkerülők nemet mondanak a jóra. Képtelenek segítséget kérni vagy másokat bevonni az életükbe, sőt fel sem ismerik saját szükségleteiket. Amikor szükségük lenne valamire, inkább visszavonulnak, de nem kérik mások támogatását. Az elkerülőkre jellemző, hogy a határokat összekeverik a falakkal. A jó határok „lélegeznek”, olyanok, mint a kapuval ellátott kerítések, melyek beengedik a jót, és kívül tartják a rosszat. Azok, akik határok helyett falakat emelnek, sem jót, sem rosszat nem tudnak beengedni. Senki sem érintheti meg őket.
Isten úgy tervezte meg a határainkat, hogy legyenek rajta kapuk.

Legyünk őszinték. Egyikünk sem élvezi, ha nemet mondanak neki. Nehéz elfogadni, ha valaki nem akar segíteni, nem akar megbocsátani, vagy elfordul tőlünk. A jó kapcsolat azonban éppen arra a szabadságra épül, hogy a felek szembeszállhatnak egymással.
Nemcsak a jó kapcsolathoz, hanem az érett személyiséghez is szorosan hozzátartoznak a megfelelően kimondott nemek.

Vassal formálják a vasat. Szükségünk van a másokkal való konfrontációra, és hallanunk kell az igazságot, ahhoz, hogy növekedjünk. Egyikünk sem szeret negatív dolgokat hallani magáról. Ám hosszú távon ez segítségünkre lehet. Egy baráti figyelmeztetés fájhat ugyan, de hasznunkra is válhat.
Mérlegelnünk kell a fájdalmat, amit másoknak okozunk a konfrontáció vállalásával. Fel kell ismernünk, hogy ez miképpen válhat a hasznunkra. Néha ez az egyetlen dolog, amit értük vagy a kapcsolatunkért tehetünk.

A bűn, amit Isten helytelenít, nem a próbálkozás és a kudarc, hanem a próbálkozások hiánya. Próbálkozunk, majd elbukunk, aztán újra megpróbáljuk – ezt hívják tanulásnak. Ha nem próbálkozunk, semmi jóra nem számíthatunk; akkor a gonosz győzedelmeskedik. A passzivitás elfogadhatatlan Isten számára, és ha megértjük, hogy a tétlenség hogyan rombolja a lelket, látni fogjuk, hogy Isten miért nem tesz engedményt ezzel kapcsolatban.

A kapcsolatok megsínylik a ki nem nyilvánított határokat, hiszen léteznek és hatnak ránk.

A Bibliában számos helyen van szó arról, hogy a világosságban kell járnunk, egyedül így érhetjük el Istent és másokat. De félelmeink miatt egyes részeinket elrejtjük a sötétben, így esélyt adunk a gonosznak. Személyiségünk csak akkor tud integrálttá válni, azaz kiteljesedni, ha nyíltan fejezzük ki határainkat. A gyógyulás mindig a világosságban zajlik.

A határok kijelölésekor attól félünk, hogy a korlátainkkal megbántunk másokat – hozzánk közelálló személyeket, akiket boldognak és elégedettnek szeretnénk látni.
Sajnos olykor mi magunk is támadó fegyverként látjuk a határokat. Ám semmi sem áll távolabb az igazságtól. A határok védelmi eszközök. A megfelelő határok nem nyomnak el, nem támadnak és nem bántanak meg senkit. Egyszerűen megvédenek attól, hogy bárki megfosszon a kincseinktől. Ha nemet mondunk felnőtt embereknek, okozhatunk ezzel nekik némi kényelmetlenséget, de nem ártunk vele. Legfeljebb máshonnan kell segítséget kérniük.

Természetes, hogy szükségünk van egymásra, ugyanakkor senki nem nélkülözhetetlen – egyedül Isten. Ha egy számunkra jelentős emberrel konfliktusba kerülünk, és emiatt kétségbeesünk, akkor lehet, hogy olyan trónra ültettük őt, ami egyedül Istent illeti meg. Soha nem lenne szabad úgy tekintetünk akár egyetlen emberre is, mint aki a jó egyetlen forrása a világon.

Senkinek nem tartozunk magyarázattal azért, amiért nem teszünk meg valamit, ami nem a mi dolgunk.
A másoknak tett szívességek és áldozatok szorosan hozzátartoznak a keresztény élethez. A rossz szokások megerősítése azonban nem. Meg kell tanulnunk eldönteni, hogy a segítségnyújtás a másik javát vagy kárát szolgálja-e.

Csak arra van hatalmunk, hogy magunkat megváltoztassuk. Senki mást nem változtathatunk meg.

A bűneset óta hajlamosak vagyunk visszahúzódni a kapcsolatoktól, amikor gondokkal küzdünk, holott pontosan akkor lenne a legnagyobb szükségünk másokra.
Bármi legyen a határproblémánk – evés, drog, szex, idő, munka a beszéd, vagy a pénz – nem tudjuk megoldani légüres térben. Minél inkább elszigeteljük magunkat, annál keményebbé válik a küzdelem. Az önmagunkkal kapcsolatos határproblémák is csak súlyosbodnak, ha egyedül próbáljuk megoldani őket.
El kell fogadnunk a kudarcokat ahelyett, hogy kerülnénk őket. Akik egész életükben igyekeznek elkerülni a kudarcokat, azok az érettséget is elkerülik.

Isten azt akarja, hogy tanuljunk a felelőtlenségünk miatti szenvedésből. Nem kell minden szenvedést elfogadnunk, amikor azonban a szeretet vagy a felelősség hiánya okoz szenvedést, akkor a fájdalom tanítómesterré válik.
Az önmagunkkal kapcsolatos határok kijelölésének megtanulása hosszú folyamatot vesz igénybe. Először mások szembesítenek minket viselkedésünk ártalmasságával, majd – ha nem hallgatunk a visszajelzésekre – jönnek a következmények. A szavak megelőzik a tetteket, és lehetőséget adnak számunkra, hogy változtassunk káros viselkedésünkön, mielőtt szenvednünk kellene.
Isten nem akarja, hogy szenvedjünk. Ahogyan egy szerető apának meghasad a szíve, amikor a gyermekeit fájdalmak közt látja, Isten is meg szeretne kímélni minket a fájdalmaktól. De ha nem hallgatunk sem az ő szavaira, sem mások visszajelzéseire, akkor csak a következmények védhetnek meg a további károktól.

Istennel való kapcsolatunkban is vannak személyes határaink. A Teremtő tiszteletben tartja a határainkat, és nekünk is tiszteletben kell tartanunk az övéit.
Hogyan tartja Isten tiszteletben a határainkat? Először is, olyan feladatokat bíz ránk, amiket csak mi tudunk elvégezni. Hagyja, hogy átéljük helytelen magatartásunk fájdalmas következményeit – saját fejlődésünk érdekében. Nem akarja, hogy bármelyikünk is elvesszen, és nem leli örömét abban, ha kárt vallunk, de azt akarja, hogy megváltozzunk – a saját érdekünkben és az ő dicsőségére. Ha nem akarunk változni, az mély fájdalmat okoz neki. Ugyanakkor nem ment meg minket, mert azt akarja, hogy mi magunk küzdjük meg a problémáinkkal. Ha az kívánjuk, hogy hagyjon magunkra, nem száll szembe velünk, bár továbbra is keres és visszavár minket. Másodszor tiszteletben tartja, ha nemet mondunk neki. Nem próbál irányítani és nem veszekszik velünk. Hagyja, hogy nemet mondjunk és a saját utunkat járjuk. Ő mindig ad. Szabad választási lehetőséget ad nekünk, de mindezt bölcsen teszi, mert döntéseink következményeitől sem foszt meg minket. Isten tiszteletben tartja a határokat.

A határok kijelölése és fenntartása sok munkát, önfegyelmet és akaratot igényel. Fontos, hogy vágyjunk a határokra. Rendszerint tudjuk, hogy mi a helyes az életben, de addig, amíg nincs jó okunk rá, ritkán érzünk ösztönzést a megvalósításra. A legfőbb ok minden bizonnyal az, hogy Istennek kell engedelmeskednünk, aki arra szólít fel, hogy jelöljük ki a határainkat és védjük őket. Ám néha szükségünk van ennél nyomósabb okra is. Látnunk kell, hogy ami helyes az egyben jó is nekünk. És ezt rendszerint csak akkor ismerjük fel, amikor szenvedünk. Ilyenkor a fájdalom ösztönöz minket cselekvésre.

Az első dolog, amit meg kell tanulnunk, hogy ha valaki azért mérges ránk, mert határokat szabunk vele szemben, akkor ez az ő problémája, nem a miénk. Másodszor, a haragot reálisan kell látnunk. Ez csupán egy érzés a másik emberben. Mások haragja nem „bújhat belénk” akaratunk ellenére, tehát nem tud megsebezni minket – hacsak mi nem engedjük ezt.
Engedjük, hogy dühös lehessen. Át kell éreznie a haragját ahhoz, hogy később jobban legyen.
Harmadszor, ne hagyjuk, hogy a harag bárminek a megtételére kényszerítsen minket. A határokkal nem rendelkező emberek automatikusan reagálnak mások haragjára. Megmentőkké válnak, jóváhagyást keresnek, vagy maguk is dühbe gurulnak. A tétlenségben nagy erő rejlik.

Számítanunk kell arra, hogy lesznek olyanok, akik többé nem állnak szóba velünk, vagy faképnél hagynak minket, mihelyt elveszítik a kontrollt fölöttünk. Isten, aki csak helyes módon hajlandó cselekedni, és nem vesz részt semmiféle gonoszságban, mindennap vállalja ezt a kockázatot. Hagyja, hogy az emberek a saját fejük után menjenek, ha ezt akarják. Néha nekünk is ugyanezt kell tennünk.

Gyakran azért nem állítunk korlátokat, mert félünk a lehetséges veszteségektől. Tisztázzuk magunkban, hogy kinek a szeretetét kell feladnunk, ha az életet választjuk. A hozzá való erős kötődésünk bénultságban tart minket.

Isten valódi életet tartogat számunka, ha hajlandók vagyunk elengedni a régit. Ám ő csak a mozgó hajót tudja kormányozni. A mi dolgunk, hogy aktívan keressük mindazt a jót, amit számunka tartogat.
Ámulattal fogjuk tapasztalni, mennyi minden megváltozhat az életünkben, ha végül elengedjük azt, amit soha nem kaphattunk meg. A régi életünk megtartására fordított próbálkozásunk igen sok energiánkat felemésztette és kiszolgáltatott minket mások bántalmazó vagy irányító magatartásának. Elengedni és meggyászolni – ezt kell tennünk ahhoz, hogy továbbléphessünk.

A határok kijelölése és a nagyobb önállóság azért félelmetes, mert az ismeretlenbe vezet. A változás félelmetes. Vigasztaló lehet a tudat, hogy ha félünk, az talán éppen annak a jele, hogy a helyes úton vagyunk – a változás és a fejlődés útján.
A határok elválasztanak minket attól, amit ismerünk, de amihez nem akarunk közel kerülni. Ugyanakkor új lehetőségeket nyitnak meg előttünk.

A bűntudat bénult állapotban tart és akadályozza, hogy helyesen cselekedjünk. Sok embernek azért nincsenek megfelelő határai, mert attól félnek, hogy engedetlenek lesznek a fejükben lévő szigorú belső szülővel szemben. Sok mindent tehetünk a bűntudat elkerülése érdekében, de a legfontosabb, hogy felismerjük: a bűntudat a mi problémánk.

Amikor elkezdünk határokat szabni, ennek első jele, hogy amint határsértést észlelünk, neheztelés, frusztráció vagy harag támad bennünk.

A határok végső célja, hogy szabadon védjük, gondozzuk és fejlesszük életünket, amit Isten a gondjainkra bízott. A határok kijelölése érett, aktív és kezdeményező tevékenység. Azt jelenti, hogy kezünkben tartjuk az életünket.